Valamikor...réges régen...
...Véltem úgy,hogy az érzések arra valók,hogy egy embert arra biztassanak,amire anélkül nem gondolna sosem.Úgy gondoltam ha lenne értelme annak,hogy érezzek,akkor az bekövetkezett volna.Voltak barátaim,de semmit nem éreztem irántuk,csak társalogtam velük anélkül,hogy belegondoltam volna abba,hogy mit éreznek,akkor mikor elmesélik nekem bajaikat...Nem gondoltam bele...mennyire fáj az mikor ugyan ezt teszik velem...
...Véltem úgy,hogy őszintének kell lennem,mert az az egyenes út mindenhez...ha fájt valakinek az amit mondtam nem érdekelt,mert belesem gondoltam abba,hogy mennyire szívszaggató érzés is az....Mostanra megértettem,hogy mennyire fáj az igazság ha szemtől szemben találkozom vele...
...Véltem úgy.hogy hazugságban kell élnem,mert ha nem gondolok rá és nem érzem,akkor nem fáj és elmúlik.De ahogy telt az idő rákellett jönnöm butaság azt hinnem,amiben évekig hittem...a hazugság utolér bármennyire is akarom megmenteni magamat tőle...Féltem attól,hogy a szívem szaggatja szét és most jobban fáj,mintha akkor történt volna.
...Véltem úgy,hogy ha mást hibáztatok,akkor nekem jobb lesz.Önző ár,de akartam,hogy jobb legyen...annyira akartam,hogy elértem és vele megszabadultam attól,hogy felnőljek a feladathoz,hogy beismerjem...Én is hibázok,többet mint az összes körülöttem lévő.
Most ,hogy úgy érzem vége,mindenben ami volt ...hibák,veszteségek,hazugságok és egyéb dolgok...elismerem...vesztettem és őszintén bánom,hogy ilyenné váltam...az én hibám,hogy ha egyszer megüt a felismerés szele,akkor hátat fordítok,de ígérem...mostantól nem így lesz...Nem akarok többször veszíteni...
